1. rész

Immáron 367. napja ülök ebben a kis négy-fal közötti zárkában. Végre pár órán belül ismét szabad leszek. Már nagyon unom magam idebent, egy éve s egy napja.

-Annah Schultz kifelé!-kiabál újra az őr, majd kifelé igyekszem.

-Gyere már gyorsabban, elvégre mindenki örül, ha kiengedik!-jegyzi meg.

-Persze, mert van hova menniük utána…-vágom oda.

-Vigyázz a szádra Annah!-próbál rám mordulni, de nem tud, mert a po.fájába röhögök.

-Én mindig vigyázok, persze az igazat mindig megmondom!-ágaskodok, hogy mélyen a fiatal őr szemeibe nézhessek.

Nem olyan idős, közel van a 30-hoz, de akármennyire is parancsolni akar nekem, sosem jön össze neki, hiszen mindent az orra alá dörgölök. Hiába 27 éves Peter Morgan, a tettei egy 17-évesével hasonlíthatók össze. Lehet, most éli a tinédzser korát? Ez biztos… nem egy lányt cipelt mostanában a francia ágyáig. De vajon az asszonykája tudhatja?

-Még túl fiatal vagy Annah, nem tudod, miket hordasz össze, és még az illemet sem tanították meg neked!-vágja oda.

-Persze, mondd csak úgy tudni, hiába teszed a nagy parancsolót, még gyerek vagy!-dörgölöm az orra alá.

Amúgy mondhatni Peter volt a legelfogadhatóbb s legkíméletesebb őr, az egy év alatt. Nem egyszer elegyedtem szóba vele, de rádöbbentem, hogy ő is ugyanolyan, mint a többi, csak a kora ellenére is ugyanolyan, mint a 10 évvel fiatalabb társai.

-Tévedsz Annah! Egy valamit nem mondtam, látod ezt?-mutatta a gyűrűs újját, melyen egy karikagyűrű feszített.

Nem hagyhattam szó nélkül.

-Látom, valamelyik k.urvát sikerült a karmaid közé csavarni. Gondolom nála is olyan vagy, mint itt mindenkivel!-jegyeztem meg; nem maradhatok alul egy ta.hó disznóval szemben.

-Jobb lesz, ha befogod…-jegyzi meg.

-Mert? Mi lesz? Megversz, mint a szomszéd cellában Timot?-néztem rá.

Nem szólt semmit, csak megfogta erősen a karomat s húzott be a főnökhöz.

-Ezt még megánod!-mondja, mielőtt benyitna.

-Hahaha, húú de félek!-nézek rá cinikusan.

-Na, befelé!-vált át bu.nkó hangnemre, s szinte beráncigál a főnökhöz.

Odabent a nagyfőnök még jó fél óráig hablatyolt, és háromnegyed óra után végre szabadon távozhattam. Egy kisebb kicsit szakadtabb táskával jöttem ki, s nyakamba vettem német fővárost. Nem volt semmim, még pár Eurom sem. Eljutottam estefelé az Alexanderplatzhoz, hol leültem egy padra, s csak néztem ki a fejemből.

A módosabb emberek megnéztek, de nem nagyon törődtem velük. Én csak ültem, és néztem ki a fejemből. Az előkutakodott kicsit lukas sapkámat vettem elő, azért, hogy összekolduljak valamit egy kis italra, és ennivalóra. A gazdagabb emberek, szinte csak bámultak, és a pillantásomat kerülve siettek fel az általuk közkedvelt Fernsehturmba, hol az átlagon felüli árakon fogyasszák el a kávéjukat, teájukat.

Hamar leszállt az éj Berlinre. Álmos lettem én is. Egy órám sem volt, hogy megnézzem, mennyi is az idő. Megkérdezni? Ki mondaná meg az időt egy ilyen, koszos, börtönből szabadult lánynak? Az éjszaka hűvös volt már, hiszen szeptember közepe volt. Magamra húztam a vastag pokrócot, melyet a börtöntársamtól csentem el, amikor áthelyezték a hamburgi börtönbe. Jahajj, és még be sem mutatkoztam… hát szabad ilyet? Annah Schultz vagyok, 22 éves felnőtt nő, ki már megjárta a börtönt. A szüleim a születésem pillanatától lemondtak rólam, és benyomtak egy árvaházba, honnan 6 éves koromból egy úgymond „nagyon fogunk téged szeretni ” fiatal házaspár hozott ki. A hirtelen jött jó életből egy fél év múlva egy pocsék élet lett. Iskolába kellett járnom, az oké volt, de mellette a nevelőanyám kiscsicskása lettem, és a nevelőapám meg sz.art a fejemre. Így, mégha volt is „családom” ritka rossz tinédzserkorom volt.  A nevelőszüleimet 17 éves koromban elhagytam, amúgy sem érdekeltem őket. Csak púp voltam a hátukon. Aztán 21 éves koromat töltöttem, mikor arra jutottam, hogy elfogyott a pénzem. Ahhoz, hogy meg tudjak élni, lopnom kellett. Egyszer csináltam, de mégis balul sült el. Egy évet ültem a hűvösön, de volt időm rájönni arra, hogy ki vagyok, és mit is akarok most elérni.

Másnap reggel, ismét láttam a munkába igyekvő embereket, és a gazdagokat, kik a kávézóba igyekszenek. Megnéztem a kis kalapomat. Volt benne pár Euro. Már így is éhes és szomjas voltam. Abból a kis pénzből vettem magamnak egy másik kis utcába egy fél literes ásványvizet, és két darab üres zsemlét. Ennyire tellett, ez volt az aznapi kajám. Persze innivalót többször tudtam venni, hiszen páran megszántak. Szánalmasan éreztem magam, de hát ez van, ezt hozta nekem a sors.

Valaki így valaki úgy… Berlin egyik végében egy luxushotelben, éppen egy neves, banda ébredezett. Bár mostanában megkopott a banda fénye, de a mai napig nem egy rajongó érez kétes vágyakat irántuk. Álmodoznak ők, álmodoznak. Abban bíznak, hogy majd pont az egyik lesz az a szerencsés, kit majd Bill Kaulitz kiszúr a tömegből, és két randi után összejönnek, és a boldog happy end lesz, esküvővel és kis Kaulitzokkal vegyítve. Mindegyik fan, ugyanígy álmodozik az általa áhítatott hercegről, de nem mindenki Billről, hanem van, aki Tomról, Georgról illetve Gustavról. Bármire képesek lennének a fanok. De ők csak a fanok. Senki sem lát be a hercegük magánszférájába. Ez a nap sem indult másképpen.

-Bill, a jó isten ba.sszon beléd, muszály kiterülve aludnod?-dörmögött immáron az ágy mellől az ikre, ki sikeresen a testvére alvási szokása miatt, ismét a földön kötött ki, immáron harmadszor.

Mérgesen csoszogott ki Tom Kaulitz a szállodájuk nappalijába, s tette magát egyenesbe a kanapén, s 10 perccel később ő is már újra szuszogott.

Egészen így ment ez, délután 4 óráig. Köztudott, hogy a srácok éjszakai emberek, napközben pedig, ha tehetik, kinyújtóztatják az elfáradt végtagjaikat. Ma sem volt másképpen.

Bill Kaulitz negyed 5 körül nyitotta ki a sminklemosóval mosott szemét. A tegnapi napról elkönyvelte, hogy egy igazán jó koncertet adtak a közönségnek, mégha kevesebb jegy is fogyott, mint a sikeres éveikben. Kellett neki egy fél óra, hogy ki tudjon tápászkodni az ágyából, és a fürdő felé vegye az irányt. Levette magáról a koszos alvónacit, majd beállt a tus alá, melyből kellemes meleg víz csobogott a hátára. Az üdítő fürdő után felöltözött, és varázsolt valami po.fázmányt magának. A testvére szintúgy követte őt, de csak egy jó beszólás után és fél órával később.

Ezek után egy kis idővel később kopogtak.

-Na, megjött a pizza!-ment az idősebbik Kaulitz ajtót nyitni, de tévednie kellett.

-Hy Tom! Bill?-ment be egy szőke hajú szépség a hotel lakosztályába.

-A szobájában! De nem úgy volt, hogy már ma reggel utazol apádhoz?-kérdezte meg Tom.

-De, csak amilyen vagyok, lekéstem a gépem. Tudod, én sosem a pontosságról voltam híres!-nevetgélt a szőke.

-Na, meg a hűségedről!-vágta oda Tom.

-Na és, amit Bill nem tud, az nem fáj neki. Na, megyek az édesemhez!-mondta a szőke, majd benyitott az ajtón ezután az Ő egyetlene karjaiba vetette magát.

-Natalie?!-lepődött meg az énekes.

-Szia Bill!-sm.árolta le a srácot.

-Mégsem mentél haza?-kérdezte meg Bill.

-De mentem volna, csak lekéstem a gépet, és majd az estivel megyek, de mielőtt elmegyek eljöttem hozzád, hogy lássalak.-nyalt a szőke.

-Ohh, és most a délelőtti járatnak a jegye?-kérdezte Bill; bár tudta pontosan, hogy a csaj mit fog mondani, mindig is szerette a pénzt szórni.

-Az kárba ment, de apának szóltam, és az első osztályra foglaltatott nekem helyet. Szóval, jobb is, hogy a fél 9-sel utazok.-mondta a szöszi.

-Te tudod!-hagyta rá Bill.

-Na, most meg mi a baj?-nyávogott Natalie.

-Semmi.-mondta Bill.

-Persze…-hagyta rá a csaj a baját, s csókolgatni kezdte.

Na és hát, a férfiak ellent tudnának állni egy ilyen szőke bombázónak, mégha nem is szeretik? Aki fiatal és nem tud ép ésszel gondolkodni az nem és nem.

Egy órával később lihegve bámulták a plafont, s később a szőke hosszas csókcsata után, ördögi vigyorral az arcán távozott, míg Tom Kaulitz csak egy lenéző, szánalmas pillantást vetett felé.

-Mi van Tommika? Csak nem az a baj Billel voltam?-nézett ördögien a lány, majd vállára téve a Hello Kittys válltáskáját kitipegett az ajtón.

-Büdös ri.banc!-jegyezte meg a fogai között a gitáros.