7. rész

A következő 2 és fél napon Linda fáradságot nem kímélve gürcölt. Ha épp nem a Kaulitz megbízáson dolgozott az irodájában, akkor odahaza takarított, átültette a virágjait, és számtalan egyéb házimunkát végzett. Ha pedig a gondolatai mégis Tom felé kalandoztak, tüstént tornacipőbe bújt, és kocogni ment. A kocogás mindig is segített megnyugtatni túlfeszített idegeit és levezeti a felesleges energiát. Valahányszor lefutotta a szokásos 3 kilométert, úgy érezte, újjászületett.

Ezen e reggelen nem is három, hanem négy kilométert tett meg. Kellőképpen el is fáradt tőle. Tom bármelyik percben hívhatta. Sejtelme sem volt arról, mikor akart érte jönni. Csodás nap volt, és Linda, aggályai ellenére, örömmel várta az estét. A telefon épp abban a pillanatban csörrent meg, amikor a zuhany alatt állt. Sebtében maga köré csavart egy törülközőt, és a hálószobába rohant.

- Hálló? - szólt bele kifulladva.

- Hol az ördögben voltál? - Tom követelőzően, mégis gyöngéden beszéllt.

- Hát éppen a zuhany alatt álltam.

Mély hallgatás következett.

- Tom, ott vagy még? - kérdezte a lány bátortalanul.

- Igen, de szívesebben lennék most nálad - suttogta jelentőségteljesen.

- Ne kezdd már megint! Megígérted!

- Jól van, jól van, kedves. Bocsásd meg, hogy kicsúszott a számon - sóhajtott a férfi. - De ne feledd 3 napig nem láttalak.

- És ez kinek a bűne?

- Ne feszítsd túl a húrt, Linda Roberts! - figyelmezette Tom a lányt, a hangjában azonban kedves évelődés érződött. - Hatra foglaltam asztalt a Parancsnoki Palotában - folytatta aztán. - Megfelel?

- Remek! Akkor hát viszlát!

Röviddel hat előtt Linda már kész idegroncs volt. Egyszerű szabású nadrágból és egy ezüstös toppból álló együttest vett fel. [ kép a ruháról ]

Amikor ajtót nyitott, a férfi tekintete elismerőn siklott végig karcsú alakján. Tom mosolyogva fogta meg a lány kezét, és szájon csókolta.

- Hiányoztál - vallotta be, miközben tekintete magába itta Linda arcának minden apró részletét. - Ha most nem tűnünk el innen nyomban, könnyen megeshet, hogy megszegem az ígéretemet... - Tom szeme pajkosan felvillant.

Lindának nevetnie kellett. Igen, mégis örülök, hogy belementem ebbe a kis kirándulásba, gondolta. Tom magával ragadó egyénisége jó hatással van rám. Csak arra kell ügyelnem, hogy megmaradjon köztünk a kellő távolság.

A sugárúton álló Parancsnoki Palotába hajtottak. A "palota" egy park közepén fekvő, 1880-ban épült udvarház volt, amelyet újjáépítettek, és fogadóvá alakították át. Belül buja, egzotikus növények díszítették, és  a berendezés kizárólag rattan bútorokból állt. A pincér a felső szintre vezette őket, ahol egy kertre nyíló teremben tartottak fenn számukra asztalt. Mindketten a ház különlegességét rendelték az étlapról.

- Most pedig - jegyezte meg Tom, miközben kényelmesen hátradőlt - mindent el kell mesélned magadról.

- Mindent? - Linda felnevetett. - Ennél unalmasabbat elképzelni sem tudok.

- Kötve hiszem, hogy unalmas lenne. Szerintem nem tudsz olyat mondani vagy tenni, ami engem untatna.

Linda libabőrös lett. Nyelvét végighúzta kiszáradt ajkán, és azon tűnődött, mi a csoda járhat Tom fejében, amikor ilyen áthatóan méregeti. Erőlködve kutatott emlékezetében valamiféle kalandos eset után, amellyes elszórakoztathatná a másikat. Miközben megnyalt a szája szélét, nyelvének hegye csábosan tűnt elő.

A látvány felizgatta a férfit. Még soha, egyetlen nő sem ejtette rabul első pillantásra úgy, mint Linda. Valahányszor nevetett, vagy mozdult egyet, a mellbimbója kirajzolódott a toppja alatt. Feszes és jó tartású mellét nem mindig bújtatta melltartóba. Tomot emésztette a vágy, hogy tenyerébe foghassa, és megsimogathassa a feszes melleket. Te jó ég, gondolta. Hogy fogom kibírni ezt az estét anélkül, hogy megérinteném?

Linda dallamos hangja zökkentette ki a gondolataiból.

- Mire vagy kíváncsi?

- Kezdhetnéd a családoddal.

Linda elmondta, hogy szülei meghaltak már, testvérek nélkül nőtt fel, és üzemgazdaságtant, valamint számítástechnikát tanult.

- Anyámat három évvel ezelőtt vesztettem el. Addig különböző cégeknél dolgoztam. Aztán örökségem egy részéből megnyitottam a  saját irodámat. - Elmosolyodott. - Most már nyitott könyv számodra az életem. Mindent tudsz rólam.

Tom arckifejezése megváltozott.

- Korántsem mindent - ellenkezett. - Még semmit sem tudok a férfi ismerőseidről, különösen arról az alakról nem, aki miatt ilyen félelem ül a szemedben.

Linda igyekezett leplezni a megdöbbenését.

- Sajnálom, de nem értelek - felelte kurtán.

Tom összehúzott szemmel fürkészte a lányt.

- Nagyon is jól értesz... Egyenlőre azonban lemondok arról, hogy tovább firtassuk a dolgot.

Linda megborzongott. Ezt figyelmeztetésnek vegye? Azon töprengett, vajon miért érdekli egyáltalán Tomot az élete. A múltnak csupán akkor van jelentősége, ha az ember a jövőt tervezi, gondolta. Nekünk azonban nincs közös jövőnk.