- Az édesanyja szobája?

- Az övé volt, most már az enyém.

Tom észrevett az ágy mellett egy aranykeretes fényképet. A kezébe vette, és alaposan megnézte  a képen mosolygó, matrózruhás férfit.

- Az apán. - mondta halkan Sandra. - Nem nagyon emlékszem rá. Hároméves voltam, amikor meghalt.

- Jó megjelenésű férfi.

- Igen. Anyámnak is tetszett.

- Nehéz lehetett az anyjának, amikor ő meghalt.

- Nem sokat tudok róla. Csak annyit tudok, hogy Galvestonban ismerkedtek meg egy mulatságon. A szüleik barátságban voltak egymással, és támogatták a házasságukat.

- Nem tudtam, hogy ez akkor még szokás volt.

- Még ma is így van a gazdag, katolikus családoknál.

- Próbált az édesanyja magának is összehozni egy előnyös házasságot.

- Nem. Anyám sohasem avatkozott bele az életembe. Szerencsém volt.

- Miért akkor mi lett volna?

- Talán beleegyeztem volna, hogy megismerkedjem az illetővel. Ha megszerettem volna, lehet, hogy a házasságba is belemegyek.

- Ezt tette volna? - kérdezte csodálkozva Tom.

- Tizennyolc évesen valószínűleg igent mondtam volna. Ehelyett továbbtanultam, és felnőtt lettem.

Tom ekkor végigjártatta pillantását a lány testén.

- Ez így igaz. - nyugtázta a férfi is mosolyogva.

- Lánykorom óta sokat változott az ízlésem.

- Miben?

- Nincs jelentősége. - mondta.

- De számomra van.

- Ne legyen! - Sandra nem akart rátámadni, de nem tudta türtőztetni magát. - Jöjjön, megmutatom a többi helyiséget.

- Megbántottam? - Tom Sandra mellé lépett, és megérintette őt. Hüvelykujjával végigsimította  a lány puha arcát, másik kezével a tarkóját fogta meg.

- Sajnálom. - mondta.

- Semmi baj. - felelte Sandra, és mosolyogni próbált. - Nem történt semmi.

***

Sandra és Tom a télikert és az olasz szökőkút közötti asztalnál ültek.

- Rendelt már, vagy válasszak valamit az étlapról?

- A többi vendéghez hasonlóan válasszon maga is az étlapról, Mr. Kaulitz!

- Ha maga Kaulitz úrnak nevez, ez olyan, mintha az anyám Tomykának szólítana. Nem így van?

- Bizonyára így van rendjén.

- Van kedve róluk beszélni?

- Kikről?

- A szüleinkről.

- Nem akarok erről beszélni.

- Apám nagyon szerette a maga édesanyját. - mondta Tom, mintha meg sem hallotta volna a lány ellenvetését. - Annyira szerette, hogy legszívesebben feleségül vette volna. Valószínűnek tartom, hogy az anyja ugyanígy érzett.

Sandra ivott egy korty bort, majd ő is megszólalt:

- Az édesanyja nehezen viselhette ezt a kapcsolatot.

- Anyám semmit nem érzett az apám iránt. Fiatal srác koromban egyszer idejöttem, hogy az apámat kérdőre vonjam. - Tom habozott, szemében szikrák gyúltak. - Maga is emlékszik arra a napra, ugye?

Sandra bólintott.

- Azt gondoltam, hogy az anyám szomorú, mert egy másik nő azzal fenyegeti, hogy elfoglalja a helyét. Nem voltam tisztában azzal, hogy csak a helyzetét féltette. Az egyetlen, ami számított neki, az a Kaulitz név volt. Ezért nem egyezett bele volna bele soha  a válásba.

- Nem szép, hogy így beszél az anyjáról.

- Nem akartam durva lenni, de ez a helyzet. Ő borzasztó büszke a nevünkre. A maga sajátos módján meg is próbálta összetartani  a családot, de mindannyian tudtuk, hogy apa ebben a házasságban nem lehet boldog.

Sandra csodálkozva nézett Tomra.

- Honnan tudta ezt?

- Mert láttam az apámat és Mariát együtt. Jogosnak vélt haragtól fűtve léptem a szobába. Beletelt egy kis időbe, míg abban a sugárzó férfiban, aki a díványon ült, felismertem az apámat. Éppen a kezét nyújtotta egy nőnek, aki ugyanolyan kiegyensúlyozottnak és elégedettnek tűnt, mint maga.

- Igen, emlékszem. - mondta halkan a lány.