41. rész

The Taylor’s family

Pontosan tudták, hogy mennyi is az a 16 óra, amit a repülőn ültek. Így nem volt meglepő, hogy mialatt az Atlanti óceán felett repültek, elszundítottak. Nemsokára viszont a hangosbemondóra ébredtek meg, miszerint perceken belül leszállnak.

-Mennyi az idő itt?-kérdezte meg egyből Georg.

-Olyan éjjel 2 körül lehet.-felelte Amanda, majdfeltűnt neki egy régi ismerős a hatalmas váróban.

-Amanda!-kezdett futni felé az emlegetett ismerős.

-Istenem, Victoria!-ölelte meg az egyetlen húgát.

-Úgy hiányoztál nővérkém!-nézett nővére szemébe a fiatal lány.

-Te is nekem, mégha nem is voltunk túl jóba.

-Ezentúl másképp lesz, minden másképp!-jelentette ki egyből.

-Majd meglátjuk.-mosolygott őszintén Amanda.

-És ki ez a sármos jóképű srác melletted?-tért egyből a tárgyra Victoria.

-A férjem. Georg,-fordult hozzá-hadd mutassam be a húgomat, Victoriát.-mutatta be őket egymásnak Amanda.

-Örvendek!-húzta ki magát Victoria.

-Részemről a szerencse.-mosolygott Georg a másik Taylor lányra, ki teljesen Amanda ellentéte volt.

Hosszú vörös göndör haj, vékony alkat, barna szempár. V mélyvágású 3/4-es felső, és egy szűkszárú farmernadrág díszelgett rajta.

-Na menjünk, mert még egy fél óra lesz, amire eljutunk hozzám.

-Nem anyuékkal élsz?-lepődött meg Amanda.

-Nem, már nem.-válaszolt megfontoltan, nem szeretett volna most mindenbe belekezdeni.

Jobbnak látta, majd ha otthon kezd neki mindennek, hogy mik történtek vele és a szüleivel, miután Amanda és Georg megtartotta a beszámolójukat A-tól Z-ig.

Az autóban kisebb hallgatagság uralkodott, míg el nem értek a sok millió dollárba becsült villához.

-Mi történt, amíg nem voltam itthon?-kérdezte meg óvatosan Amanda, mikor látta, hogy a szülőházához érkeztek.

-Nos…-sóhajtott egy nagyot Victoria, majd mindent újra felidézett magában, amik történtek.

Egy kósza könnycsepp hagyta el a szemét, mely végigfolydogált a puha arcán. Tudta, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat, mikor a nővére meg fogja kérdezni, hogy mi történt a szüleikkel.

Vett egy mély lélegzetet, majd nekikezdett:

-3 hónapja, amikor Párizsba tartottak, hogy két hetet töltsenek el egymással, a repülő az óceánba zuhant. Egy túlélőt sem találtak meg. A hírek ezzel volt tele.

-Nem, ilyen nem történhetett velük!-hitetlenkedett Amanda, majd látva, hogy huga kiszáll az arcát takarva, kezdett tudatosulni a történtek.

-Utánnamegyek, gyere, bemegyünk!-szállt ki Amanda, majd Georg is.

-Sajnálom.-mondta együttérzően Georg.

-Nem kell, nem tudhattad te sem.-mondta, miközben mentek befelé.

-Nos, jobb fogadtatásra számítottam, hogy örömmel lépek be majd ezen az ajtón, ahol felnőttem, szóval ez lenne az a hely, ahol oly sokat köszönhetek nekik.-fakadt ki a végére Amanda, mikorra beértek a nappaliba.

-Css…-ölelte magához, s hagyta, hogy a fiatal nő kisírja magát a vállán.

…

-Kértek valamit, nem vagytok éhesek?-kérdezte meg kis idővel Victoria, mikor lejött a szobájából egy szokásos otthoni öltözékben.

-Hát őszintén? Kilyukad a gyomrunk.-erőltetett egy mosolyt magára.

-Georg te szereted az olaszos ízeket?-fordult felé Victoria.

-Persze.-mosolygott rá.

-Oké, mert lasaghne-t csináltam.

-Azt tudsz a legjobban csinálni!

-Hányszor veszekedtünk rajta, hogy melyikünké a jobb.-emlékezett vissza Victoria.

-Aztán valahogyan mégis a kutyáknál kötött ki egyszer.

-Hogyan?-kapta fel a fejét Georg.

-A húgom só nélkül, én meg odaégettem.-nevetett Amanda.

-Túlzott volt a bizonyítás köztetek, kedves sógornőm.-próbálta oldani Georg a hangulatot.

-Amúgy kedves húgom, nagynéni leszel ám!-bukott ki Amandából, miközben már ettek.

Victoriának megállt a falat a szájában, s kiesett a villa a kezéből.

-Komolyan?

-Igen.-bólogatott közben hevesen.

-Még azt sem fogtam fel, hogy feleség lettél, és van egy sógorom, erre kiderül, hogy még nagynéni leszek? Lehet ennél jobb? Istenem, gratulálok nektek! Pedig már be volt készítve a Martini.-állt fel az asztaltól, és két-két puszit nyomott az arcukra.

-Victoria, ez övön aluli volt.-csóválta a fejét Amanda.

-De kellett. Amúgy van más is. Hoztam ma reggel frissen facsart narancslevet is. Georg, ugye azért iszol velem Martinit?

-Persze.-bólintott.

-Hadd húzzam meg azt a narancslevet, de rögtön.-jelentette ki Amanda.

A vacsora után még maradtak egy kicsit lent, majd felmentek. Amanda és Georg, felavatta Amanda ágyát, míg Victoria belevetve magát a világhálóba, e-mailt írt az egyik távoli ismerősének, akit interneten ismert meg. De hogy ki volt az? Nem tudni, még titok.

Korán reggel indultunk volna, ha Bill nem foglalja el a fürdőszobát két órára. Szerencsére magángéppel mentünk, így nem késtük le. Végülis délelőtt 10 órakor szállt fel a gép. Szokatlan volt, hiszen még életemben nem tapasztaltam a levegő okozta utazást.

-Jól vagy?-kérdezte meg Bill, miután görcsösen kapaszkodtam.

-Mikor múlik el?

-Két percen belül felemelkedünk a megfelelő magasságba, és jó lesz.

-Jó.

Miután felemelkedtünk a megfelelő magasságba tényleg jobb lett. Nem forgott a gyomrom, s előszeretettel kortyoltam bele a narancslébe, és kóstoltam meg az itt felszolgált croissantokat.

-Milyen csend van.

-Hiányzik a pus-mus?

-Egy kicsit, de ez most a mi hetünk lesz.-hajoltam közel hozzá, s egy csókot nyomtam a szájára.

-Milyen jól mondod. Na, de mit hallagassunk?

-Nena?

-Lehet!-mondta, majd elindította hangosan a lejátszóját.

Az út nem tartott oly sokáig, nem kevés két órát töltöttünk a gépen, majd sikeres földetérést követően a bérelt autónkba ültünk, és egyenesen a hotelünk felé vettük az irányt.

Hotel Incontinental 5 csillagos hotel, mely a Moldva partján fekszik, ott volt a szállásunk. Szinte bent a városközpontban

-Hogy tetszik?-állt mögém Bill.

-Gyönyörű. Nem sétálunk egyet?

-Akartam kérdezni már. Menjünk is, meg szeretnék mutatni valamit.-kapott fel az ölébe.

-Hé, olyan gyorsan azért ne.-néztem rá.

-Jó idő van, szóval így megyünk. Ott sem lesz hideg, ne aggódj!-győzködött Bill, miközben az ajtó fele sétált velem.

-Nem kell szemüveg, valami?

-A táskámban van. Nem foglak letenni, hiába szeretnéd!-mosolygott rám édesen, majd valahogyan kimentünk a hotelszoba ajtaján, és Bill valahogy be is zárta, és beszálltunk a liftbe.

-A szemüvegem?-esett le félúton.

-Tádám!-nyújtotta felém, s leértünk a lifttel, majd felfedezőútra indultunk a cseh fővárosba.

Tudta valójában, hogy mi hol található, szinte követtem őt. Próbáltam felfogni minden egyes szavát, de képtelenség volt, hisz tudjuk, hogy mennyire is szeret beszélni Bill Kaulitz.