Világot jelentő mosoly

Megint őt nézem. Olyan szomorú, vajon miért ilyen? Minden nap pontban 4-kor kiül az erkélyre, zenét hallgat és közben rajzol vagy ír valamit. Multkor sírt, és bármit megtennék azért, hogy tudjam mi bántja. Úgy érzem meg kell védenem őt, hisz olyan törékeny. A nevét sem tudom, mégis mintha ismerném őt. Ismerem minden mozdulatát, minden gesztusát. 1 órát szokott kint lenni, aztán elszív 1 cigit és bemegy.
A ablakom a szobájára néz, így mindig látom mit csinál, csak akkor fordulok el, ha öltözik, azért én sem vagyok kukkoló. Csak látnám már mosolyogni. Biztos gyönyörű...
-Megint őt nézed, igaz? - jött be a szobámba másik felem.
-Nem tehetek róla. - mosolyodtam el halványan.
-És láttad már a mosolyát?
-Nem! De látni fogom, olyan nincs, hogy valaki mindig szomorú.
-Tom menj...
-mi?
-Menj át hozzá, tudd meg ki ő! Vidítsd fel!
-És ha elküld?
-Miért küldene el?
-Oké, ha holnap is kint lesz, átmegyek...
Vártam már a másnapot, hogy újra láthassam őt. Fél 5-re értem haza, felmentem a szobámba és kinéztem az ablakon. Ott volt...
Elhúztam a függönyt és pont akkor nézett oda. Nem tudtam mit kéne tennem, csúnyán lebuktam. Csak egymást néztük, aztán kivette a fülhallgatót a füléből és integetett nekem.
Édes volt, egészen zavarba hozott, pedig engem aztán nem könnyű. De neki egy intéssel sikerült.
Mire észbe kaptam, hogy visszaintegessek már bement. Most kell átmennem hozzá, most jött el az ideje...
-Bill, elmentem! - csauktam is be magam mögött az ajtót és átmentem hozzá.
-Szia! - nyitott ajtót nekem.
Legszivesebben megcsókoltam volna azokat a puha ajkait, melyek most sem mosolyogtak.
-Szia! - nyögtem ki nagy nehezen.
-Miben segíthetek?
-Nem tudom...
-És miért állsz mindig az ablakban?
-Honnan...
-Legközelebb oltsd le a lámpát mögötted!
-Én...ne haragudj, csak...mondig ott ülsz és olyan szomorúnak tünsz!
-Nincs semmi bajom! - vágta rá azonnal.
-Akkor miért szoktál sírni? - simogattam meg az arcát.
-Te kémkedsz utánam? - lépett hátrább felháborodva.
-Nem!
-Miért jöttél?
-Hogy mosolyogni lássalak!
-Mi? - láttam meg végre egy apró mosolyt az arcán, amitől elvesztettem az eszemet - Tom...
Megcsókoltam mielőtt elmondhatta volna, nekidőltünk a falnak, de nem zavart minket. Viszonozta, sőt magához húzott, ami eléggé meglepett, de hagytam.
-Tudod a nevem? - kérdeztem a végén csukott szemmel.
-Figyeltelek... - vallotta be - Nem csak te tudsz olyat! - adott egy puszit a számra, majd eltakarta a szemem.
-Mit csinálsz? - húztam közelebb magamhoz.
-Mosolygok! - súgta a fülembe.
-Látni akarom...
-Fogod is! - harapott az alsó ajkamba gyengéden.
Elvette a kezét a szemeről, így szemügyre vehettem ismét a világot, de engem csak egy valami érdekelt. Ő. Gyönyörű mosolya volt, mely újabb csókra késztetett.
-Ugye minden nap látni fogom... - szorítottam mégjobban magamhoz.
-Adtál egy okot rá...

/Agnusdei/