11. rész

Te hagytál itt mindenkit!

…::: Emily szemszöge :::…

Itt fekszem az ágyban Tom mellett, és azon gondolkozom, hogy Amy mért nem akart eddig haza jönni. Talán visszament Peterhez, talán nem. Nem tudom. Annyit tudok, hogy hirtelen nagyon haza akart jönni. Már Bill is beletörődött, hogy talán soha többé nem látja, pedig nagyon sokáig küzdött ez ellen. Nagyon sokat kereste. Volt, hogy egy hétig nem tudtunk róla semmit, és amikor haza jött csak annyit mondott: „Nincs meg!”. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy vajon hol lehet. Még Petert is felkerestük, hátha tud róla valamit. De ő csak akkor tudta meg, hogy Amy „eltűnt”, amikor mi mondtuk neki. Ő is kereste mindenhol. Bár nem tudom, hol volt eddig a nővérem, de szerintem visszament Münchenbe. Ha igen, akkor elég jól elbújt.

-         Jó reggelt, szerelmem! – mondja Tom, és megcsókol.

-         Reggelt? Tudod te mennyi az idő? – kérdezem picit dühösen, de igazából nem haragudtam rá.

-         Őőőő.. nem! De.. 15: 37. – válaszol egyszerűen. – Mennyi? Te jó ég! Mikor feküdtünk le?

-         Olyan 4 óra körül. Mért?

-         Akkor nem is aludtunk sokat. – nyugodt meg Tom. – Amy tényleg haza jött, vagy csak álmodtam?!

-         Haza jött tényleg. – válaszoltam gúnyosan.

Tom nem válaszolt, csak a fürdő felé vette az irányt. Én még mindig az ágyban voltam, mikor Bill benyitott a szobámba mosolyogva.

-         Szia! Tom hol van?

-         A fürdőben. Ezek szerint újra együtt vagytok, mintha mi sem történt volna? – kérdeztem Billtől, miközben a fürdő felé mutattam.

-         Azt azért nem mondanám, hogy nem történt semmi, de igen. Megpróbáljuk ott folytatni, ahol abba hagytuk. – válaszolt, miközben már félig a fürdőszobában volt.

Tudomásul vettem Bill válaszát, majd elindultam Amy szobája felé. Mikor beléptem ő az ágy szélén ült és sírt. Leültem mellé és megkérdeztem, hogy mi történt.

-         Elrontottam az egészet! Nem kellett volna vissza jönnöm. – kezdett bele Amy sírva.

-         Ebben legalább egyet értünk. – válaszoltam kicsit dühösen.

-         Ezt, hogy érted? – nézett rám értetlenül.

-         Úgy, hogy te nem tudod, hogy milyen volt Bill amíg nem voltál itt. Én tudom. Nagyon szomorú volt. És volt, hogy hetekig nem tudtunk róla semmit, mert elment megkeresni téged, és amikor visszajött, csak annyit mondott, hogy „Nincs meg!”. Nagyon rossz volt őt így látni. Nem ezt érdemli. Ő az a srác, akinek egy olyan lány kell amilyen te VOLTÁL! Nem amilyen most vagy. Neki az a törékeny, érző lány kell, nem ez. Felfogod? Nem hiányzott ez senkinek. Tényleg jobb lett volna, ha haza sem jössz! – kiabáltam Amyvel. Ő egyre jobban sírt. Fájt neki minden egyes szó. Úgy érezte, hogy minden szó hallatán megfordul egy tőr a szívében. Nagyon sírt, de igazam volt. Nem tudtam mit tenni. El kellett mondanom.

A kiabálásra Bill és Tom az ajtóhoz siettek. Mikor már értették a szavaimat, megálltak az ajtó előtt és hallgattak. Nagyon meglepődtek, hogy ezeket a nővérem szemébe merem mondani. Mikor befejeztem a kiabálást, benyitottak. Billnek könny volt a szemében. Tom oda sietett hozzám és átölelt. Megfogta a derekamat és kimentünk a szobából. Hagytuk, had beszéljék meg a dolgokat. Mi lementünk a konyhába. Hallottuk, hogy kiabálnak egymással, de nem akarunk bele szólni. Ez az ő dolguk. Tom érezte, hogy testvére jelenleg, nincs jó lelkiállapotban, de nem tudott ellene mit tenni.

…::: Bill szemszöge :::…

Tommal itt állunk az ajtó előtt és megdöbbenve hallgatjuk, ahogy Emily ordibál Amyvel. Hirtelen csönd lett. A kilincs felé nyúlok, de Tom elkapja a kezem, és a fejét rázza. Engem nem érdekel. Benyitok a szobába. Csönd van. Senki nem mond semmit. Tom oda megy Emilyhez és kivezeti a szobából. Mikor kimentek, becsuktam az ajtót. Oda mentem Amyhez és átöleltem. Ő csak sír és sír. Nem nézett a szemembe. Nagyon sajnáltam szegényt, de azért igaza volt Emilynek. Most nem állhattam mellé. Most nem. Felesleges lett volna.

-         Cssss.. Ne sírj! Kérlek! Felejtsd el, ami történt. Kérlek! – kértem elcsukló hangon. A sírás kerülgetett, de most nem sírhattam.

-         Nem felejtem el. Kár volt vissza jönnöm. – válaszolt Amy, miközben ellök magától. Én ott állok szembe vele és lehajtom a fejem.

-         Ne mondj ilyet. Nem volt kár, hogy visszajöttél. – válaszolok, miközben újra elindulok felé.

-         Hagy! Igaza van a húgomnak! Kár volt vissza jönnöm, sajnálom, hogy megbántottalak azzal, hogy elmentem, de el kellett mennem. Értsd meg! – kért könnyes szemekkel.

-         Én értem és nem haragszom, hogy elmentél. Az a lényeg, hogy most itt vagy! Kérlek te érts meg engem. Én szeretlek az első pillanattól kezdve, erre te itt hagytál három nap után. Én vártam rád két évet, erre megint itt akarsz hagyni, csak most két nap után. Ez így nem megy. Döntsd el. Szeretsz, vagy csak játszol velem?! Mert ha csak játszol, akkor én ebből most kiszállok. – mondtam Amynek, már én is kiabálva. Egyre jobban sírt, de nem érdekelt. Most nem. Ki kellett mondanom, mert megfulladtam volna.

-         Szeretlek! Esküszöm, csak azért gondold végig az én helyzetem. Egyiknapról a másikra elköltözöm onnan ahol boldog voltam egész életemben, és ezért ott kell hagynom egy olyan fiút, akit szerettem. Ezután megjelentél TE. Szerinted ez milyen volt nekem? Mert én tudom és te el sem tudod képzelni. – kiabál már ő is.

Mikor befejezte a mondatát, hozzám futott, én pedig átöleltem. A fejére hajtottam az enyémet és a haját kezdtem simogatni. Így sírtunk. Együtt. Mikor megnyugodott, erősen megfogtam a két kezét, és a szemébe néztem.

-         Tényleg szeretsz? Ha igen, akkor felejtsd el ezt a két évet.

Ő csak bólogatott. Újra magamhoz húztam és addig öleltem, amíg teljesen megnyugodott. Együtt lementünk a konyhába Emilyhez és Tomhoz és folytattuk az életünk.

Az eljegyzés

Egy hónapja költöztem haza. Élvezem, hogy újra itthon vagyok. Igaz a hazajövetelem hirtelen volt, de az óta ezt már mindenki elfelejtette. Itt fekszem az ágyamban Bill mellett. Nagyon korán van, még mindenki alszik rajtam kívül. Én is csak azért vagyok fent, mert nem éreztem jól magam. Már napok óta így megy. Korán reggel felébredek a rosszul létekre, elintézem a „dolgaimat”, majd megpróbálok visszaaludni, több-kevesebb sikerrel. Ma nem sikerült. Nem tudtam visszaaludni hiába is akartam. Sokáig forgolódtam, majd mikor már teljesen mindegy volt, felkeltem az ágyból és elindultam az ajtó felé. Az ajtóban megálltam és a fejemet a félfának támasztva visszanéztem az ágyra, ahol egy édesen szuszókáló Billt láttam. Egy darabig vártam, hátha felébred, de mivel nem, így elindultam a konyhába. Nagy meglepetésemre, Tom már az asztalnál ült. Leültem vele szembe.

-         Jó reggelt! Hát te? – kérdeztem meglepve.

-         Emily.. összevesztünk az éjjel.. lent aludtam a kanapén.. – válaszol szomorúan.

-         Beszéljek vele?

-         Ááá.. majd lenyugszik.. ha meg nem, hát akkor nem tudom mi lesz..

-         Min vesztetek össze egyáltalán?

-         A múltkori bulin.. El akart menni az éjjel valahova, én meg mást terveztem.. – sunyi mosolyra húzza a száját.. – végül is nem ment el, de a szememre vetette, hogy mért nem engedem el.. És most idézem: „Bezzeg amikor te akarsz bulizni menni, akkor nem érdekel, hogy én mit akarok.” Ennyi..

-         Aha.. szerintem már nem haragszik rád.. Próbálj bebújni mellé.. Ha engedi, akkor jól jártál..

-         Próbáltam már.. Nem engedi..

-         Akkor viszont maradj itt egy kicsit.. mindjárt jövök.. – mondtam Tomnak.

Mikor felértem a lépcsőn, Billbe ütköztem. A szemébe néztem és tovább mentem. Utánam fordult, de végül csak megvonta a vállát és lement a lépcsőn. A konyhában ő is találkozott Tommal. Ezalatt én már könyörögtem Emilynek, hogy bocsásson meg Tomnak. Nem akart.

-         Mért bocsássak meg? Ugyan ez lenne a vége két hét múlva.

-         De szeret téged! Higgy nekem! Láttam. De ha te ezt akarod.. a te döntésed..

-         Jajj Amy! Tudod, hogy megbocsátok neki. Csak hagyom had gondolkozzon. Egyébként, ha feljött volna már rég elfelejtettük volna az egészet.

-         Nekem azt mondta, hogy volt fent, de elküldted. – nézek értetlenül Emilyre.

-         Este feljött. Akkor tényleg elküldtem.

-         Ja.. így értem.. de azért ne játssz annyit vele.. Tudod jól ha elege lesz talál mást.

Emily nem válaszolt csak lehajtotta a fejét és elkezdett sírni. Elé léptem és átöleltem. Éreztem, ahogy megnyugszik. Mikor teljesen megnyugodott, felvette a jégkirálynő „jelmezét” és lejött velem a konyhába. A fiúk nagyon megijedtek. Emily szinte villámokat szórt a szeméből. Én csak mosolyogtam ezen az egészen. Billel kimentünk a konyhából. Tom rá nézett és láttam, hogy „üzen” valamit öccsének, de nem értettem. Azt hittem Emily miatt van az egész, de amikor láttam, hogy Bill a nadrágja hátsó zsebébe nyúl, a szívem megállt. Fél perc múlva már a kezében tartott egy bársony dobozkát, amiben egy gyönyörű gyűrű volt. Letérdelt elém, miközben mélyen a szemembe nézett.

-         Hozzám jössz? – kérdezte bátortalanul.

-         Ha nagyon szeretnéd. – válaszoltam mosolyogva, majd leguggoltam és megcsókoltam.

Hosszú percekig csókolóztunk. Végül Emilyék vetettek neki véget.

-         Akkor este buli lesz. – jelentette ki a húgom.

-         Ezt nem ússzátok meg. Ez a minimum. Legalább egy bulit tartsatok. – Tom, miközben Emily nyakában csüng.

Billre néztem, ő pedig bólintott. Leültünk a kanapéra és onnantól kezdve senki nem választhatott szét minket.