45. rész

Senki sem hagyja ki!

Immár ismét egy új nap kezdődött a cseh fővárosban. Sokszor emlegették már, hogy minden nap egy új napot hoz, mert ez így is volt. Tegnap az étteremben egy teljesen új szakasz kezdődött el Bill és Annah életében. Bill megkérte a kezét a lánynak, ki kis habozás után kimondta a boldogító „igen”-t. Boldogság töltötte el az énekes szívét, nem is kis boldogság. Akinek oly sokáig minden gondja volt az újságok szerint, egyik napról a másikra jött rendbe. Bár Annahnak még mindig hallgat a titkáról, miszerint neki van még valakije, akivel Annah előtt volt, kit nagyon nem bírt a csapat a nyakigláb Tommal az élen.

-Jó reggelt Csipkerózsika!-hallottam egy ismerős hangot magam mellől.

-Mmm…-fordultam meg-Neked is Bill!-mondtam, majd kinyújtóztattam a végtagjaimat.

-Jól aludtál? Készen állsz a mai túrára?-kérdezte meg, két csók között.

-A legjobban. Hová megyünk ma?

-Úgy gondoltam, hogy ma megnézhetnénk a prágai várat és a környékét, és a végén úgyis az óvárostérre érünk vissza. Mit szólsz hozzá?

-Benne vagyok. Biztos nagyon jó lesz!

-Itt minden jó, mert velem vagy.-jelent meg az arcán az önelégült vigyor.

-Te egoista óriásom. Eltörpülök melletted, és még játszod az egós formád.

-Nem is vagyok egoista.-húzta meg magát.

-Dehogynem!

-Na, jó, de akkor egy kicsit!

Pár órával később immár az egykori várat jártuk végig, kéz a kézben, és hatalmas napszemüvegekben. Akármennyire is akartuk lefényképezni a második várkaput, nem sikerült, nem sikerült belesűríteni egy fotóba. Hol az épület alja maradt le, hol pedig a teteje.

-Ezt még nem sikerült senkinek sem lefényképeznie sosem.

-Jól gondoltam.-mosolyogtam rá, s egy csókot nyomtam az ajkára.

Aztán továbbmentünk, és megcsodáltuk a belső udvart. Sok fényképet készítettünk, hogy legyen mit mesélni majd otthon, ha hazamegyünk. Még azt sem tudják, hogy Bill megkérte a kezemet. Igazi meglepetés lesz, érzem.

-Mit szólnál hozzá, ha lenne egy közös képünk, itt a Károly-hídon?-kérdeztem rá.

-Megkérsz valaki felnőttet?

-Persze, bízd ide!-mondtam, majd a mögöttem haladó idősebb nő felé fordultam, és megkértem, hogy fényképezzen le minket.

-Nagyon szépen köszönjünk!-mosolyogtunk rá, miután kész lett a kép.

A képen Nepomuki Szent János szobra előtt állva, Billre nézve készült a kép. Teljesen olyan, mintha tudnánk, mire gondol a másikunk és a mosoly elmaradhatatlan volt.

-Nagyon szívesen aranyoskáim!-mondta a néni.

-Na, mondtam, hogy rámbízhatod a dolgot!-mosolyogtam rá.

-Könnyen ment!-mondta, s közben néztük a Moldvát.

-Azaz.-mosolyogtam.

-Mit szólnál egy hajós ebédhez?

-Hmm… nem rossz ötlet. De miért?

-Hát gondoltam, hogy „igen”-t fogsz mondani.

-Ezt már akkor gondolom eltervezted magadban!

-Bizony!-mosolygott édesen, s a gyönyörű fogai megvillantak a napsütésben.

Nem sokkal később immár egy kisebb hajón utazva egy kétszemélyes asztalnál ültünk. Érkezéskor minden egyes felnőtt vendégnek töményet adtak, étvágyfokozás gyanánt. Nem sokkal később tálalták a hidegtálakat, és lehetett menni, venni. Burgonyasalátát vettünk és hozzá húst.

-Tudnak valamit a csehek.-jegyeztem meg.

-A burgonyasaláta isteni finom, na, nem mintha te nem tudnál isteni kajákat csinálni.-mosolygott, s közben megcsörrent a telefonja.

-Tom az!-kapta fel a fejét, majd felvette a telefont-Szia tesó!

-Szia, Bill, bocsi, hogy zavarlak, de nincsen kedvetek egy síelős kiruccanáshoz?

-Hmm… nem rossz ötlet, de éppen egy hajón ebédelünk.

-Akkor jó étvágyat, na de jöttök?

-Elmehetünk.-mondta, s közben egy olyan „majd megbeszéljük” fejet vágott felém.

-Oké, akkor nézzél repülőt Bécsig, aztán onnan pár óra a szokásos helyen.

-Te, mondd, miért érzem azt, hogy mutatni akarsz valakit, és ezért olyan sürgős?

-Majd meglátod tesó!-mosolygott Tom, s próbálta leplezni magát.

-Ki van ott?

-Secret!-jelentette ki Tom.

-Utálom, ha ilyen vagy, de a hangodból adódóan valamit, ügyesen titkolsz. De estére akkor ott vagyunk.

-Oké, várunk titeket! És további jó étvágyat!

-Készülődj! Puszi, szia.

-Puszi, szia.-mondta Tom is, majd megszakadt a vonal.

-Na, mi történt?-jött ki belőlem a kérdés.

-Elmegyünk ma innen, Tom hívott, hogy lenne-e kedvünk elmenni egyet síelni.

-De Bill, én nem tudok síelni.-vallottam be.

-Megtanítalak, hidd el menni fog, és ezen túl imádni fogod.

-Okés. És mikor megy gép?

-Mindjárt felhívom őket, és intézek mindent.

-Jól van. De hallod, van egy érzésem, hogy Tom nagyon akar valakit mutatni.

-Valahogy én is ezt érzem.

-Figyeld meg barátnője lesz, akit eddig titkolt előttünk.

-Van egy olyan sejtésem nekem is. De okosan csinálta, és már kíváncsi vagyok rá, nagyon!

-Akkor mikor is megy a gép?

-Intézkedem!-mosolygott, majd nyúlt a telefonjához.

Pár órával később, a késő délutáni órákban landoltunk Bécsben, majd folytattuk az utunkat a fiúk titkos helyére. Olyan este 20:00-ra meg is érkeztünk.

-Még jó, hogy vettünk a belvárosban meleg kabátot, mert szétfagyok.-mondtam, amikor kiszálltunk az autóból.

-Elég hideg van, és figyelj!

-Mi az?

Nem mondott semmit, csak éreztem valamit a hátamon.

-Hey!

-Ezt nem hagyhattam ki!-szólalt meg mögöttem egy ismerős hang.

-Evolette!-szaladtam hozzá, és megöleltük egymást.

-Mi van veled? Milyen volt Prága?-támadt le az első pillanatban.

-Nagyon jó, mindent mesélni fogok, csak menjünk be, mert szétfagyok.

-Okés, én is azt hiszem mesélni fogok.

-Várom, amúgy Tomnak barátnője van?

-Igen.

-Gondoltam egyből!-lépett oda Bill is, majd szoros ölelésbe zárta az unokatesóját.

Már majdnem beértünk, a hotelba, amikor hangokat hallottunk a távolból.

-Várjatok!

-Amanda és Georg?-tettem fel a kérdést, mielőtt megfordultam.

-Azt hiszem, senki sem hagyja ki a síelést!-mosolygott Bill.

-Mi ez a népszaporulat emberek itt a bejáratban?-kocogtatta meg Tom Evolette vállát a szabad kezével.

-Neked is jó estét Tom!-köszönt immár közelebbről Georg.